2010.05.09 (vasárnap) - immár Magyarországról
Reggel megcsodáltam a házat - persze reggeli után.
Már rájöttem, hogy mi a baj a török vendéglátással. Kisebb gyermekkoromban úgy neveltek, hogy annyit szedjek, amit eszek; amit kiszedtek, annyit meg kell ennem. Hát, mikor megeszem, amit adnak elém, s akkor még adnak, még adnak, még adnak, ezt egy idő után nem lehet folytatni. Csak jobban örültem volna, ha az elsőre kiszedett után nem adnak még.
Reggeli után felmentünk az emeletre. A házon beköltözésük után annyi átalakítást végeztek, hogy az emeleten a nagymama lakását alakították ki, azt leválaszották, a lépcsőház megszűnt, helyén van a földszinti és az emeleti konyha.
Az utcai lakrészen Zeynep anyai nagybátyja lakott, kinek felesége pár hónapja hunyt el. Mivel Törökországban az anyák napja egy héttel a magyarországit követi, nem mellesleg mindenhol molinók és pannók hirdették ezt az eseményt, Zeynep, Turgay és én elmentünk a családi kriptához; a nemrég elhunyt sírjára tettek virágot. Utána a nagybácsival elmentünk egy pedagógusok kertjébe. Oda csak pedagógusok mehettek. Csak én voltam tanár, de nem lettem volna jogosult belépni, ám a nagybácsi felesége tanító néni volt, s ezért volt megfelelő igazolványuk. Ott töltöttük a délutánt, onnan levittek a Besiktasba menő hajóhoz. Besiktasból visszamentem Mecidiyeköybe.
Kâmuran beyéknél töltöttem az estét, beszélgettünk, s készültem, hogy másnap hazatérek.
